Lenia Samuel:

alapvetŐ szociális jogok

Az Európai Szociális Karta esetjoga[1]

Európa Tanács, Strasbourg, 1997

1. Cikk – A munkához való jog

Általános megállapítások

A munkához való jog az Európai Szociális Karta által védett első jog. Amint arra a Bizottság az első felülvizsgálati ciklus alkalmával rámutatott, „alapvető jelentőségű a Karta összefüggésében, hiszen a Karta több olyan alapvető jogot is rögzít, amelynek hatékony gyakorlása elképzelhetetlen, ha nem biztosítják előbb a munkához való jogot” (Konklúziók, I, 13. o.)[2]. Példa erre az igazságos munkafeltételekhez való jog (2. cikk) és a méltányos díjazáshoz való jog (4. cikk).

A munkához való jog azonban nem jelentheti azt, amit látszólag jelent, vagyis azt, hogy az államnak munkát kell biztosítania mindenkinek, aki erre igényt tart, hiszen ezt nyilvánvalóan lehetetlen lenne teljesíteni, mivel az, hogy van-e munka, a munkaerő-piaci helyzettől függ, és attól, hogy a munkakeresők ismeretei megfelelnek-e a piaci igényeknek. Ennek megfelelően az 1. cikknek nem az a célja, hogy munkát biztosítson mindenkinek, aki munkát keres, hanem négy olyan konkrét vállalásból áll, amely a munkaalkalmak javulását eredményezi. Első Konklúzióiban[3] a Bizottság ezt világosan ki is mondta:

„Jelen cikk célja a munkához való jog hatékony gyakorlásának biztosítása. Négy bekezdése a foglalkoztatáspolitika különböző vetületeit érinti. Továbbá: az 1. cikk nem csupán kimond egy elvet, hanem pontosan megmondja azt is, hogy a Szerződő Felek milyen eszközökkel alkalmazzák azt:

- teljes foglalkoztatás;

- szabad foglalkozás-választás;

- ingyenes foglalkoztatási szolgáltatások;

- szakmai pályaválasztási tanácsadás és szakmai átképzés (Konklúziók, I., 13. o.).”[4]

1. bekezdés – Teljes foglalkoztatás

A Karta 1. cikkének első bekezdésében a Szerződő Felek vállalják, hogy

„a teljes foglalkoztatás elérése céljából elsődleges céljaik és felelősségük egyikeként fogadják el a foglalkoztatás lehető legmagasabb és legtartósabb szintjének elérését és fenntartását.”

A Bizottsági esetjog szerint a Szerződő Feleknek bizonyítaniuk kell, hogy olyan következetes gazdaságpolitikát folytatnak, amely kifejezetten az ebben a rendelkezésben foglalt végső cél elérését szolgálja. A Szerződő Feleknek nem csak azt kell igazolniuk, hogy rendelkeznek megfelelő foglalkoztatáspolitikával: elvárják tőlük, hogy intézkedjenek is ennek végrehajtása érdekében, és elegendő információval szolgáljanak ahhoz, hogy a Bizottság értékelni tudja az eredményeket.

A Bizottság kimondja, hogy e politikának

- a rövid- és középtávú, valamint a tartós munkanélküliség helyzeteire kell irányulnia;

- a területi egyenlőtlenségek elkerülését, leküzdését vagy csökkentését kell céloznia;

- azon célt kell követnie, hogy a társadalmon belül minden dolgozói csoport helyzetét fenntartsa, vagy javítsa, különös tekintettel a nőkre, a fiatalokra, a középkorúakra és az idősebbekre;

- ki kell terjednie a gazdaság minden ágazatára, beleértve a mezőgazdaságot is (a Konklúziók, II., 179. oldalán például a Bizottság tájékoztatást kért Ciprus kormányától arról, hogy milyen intézkedések történtek a mezőgazdasági munkanélküliség kezelésére).

A Bizottság „úgy értelmezte ezt a rendelkezést, mint amely inkább az eszközök mintsem az eredmények vonatkozásában jelent kötelezettséget. Felismerte, miszerint ahhoz, hogy el lehessen dönteni, hogy egy ország valóban teljesíti-e a kötelességeit, dinamikus álláspontra kell helyezkedni, értékelni kell az adott pillanatban fennálló helyzetet, figyelembe véve a folyamatosan végzett tevékenységet.” (Konklúziók, I., 13. o.).

Az 1. cikk 1. bekezdését dinamikus rendelkezésként jellemezték. Dinamikus jellege abból a tényből adódik, hogy a teljes foglalkoztatás progresszív eléréséről rendelkezik. A Bizottság a hasonló természetű rendelkezések kapcsán általánosságban kijelentette, hogy

„E rendelkezések értelmében az évek során olyan magatartást kell tanúsítani, amellyel fejlődést lehet elérni a kijelölt irányban. Ezért minden érintett kormánynak értesítenie kell a Bizottságot minden, a Karta hatályba lépésének (vagy az előző beszámolónak) az időpontjától az adott beszámoló dátumáig beállott változásról. Következésképpen nem elegendő az adott pillanatban érvényes helyzet tisztán statikus bemutatása. Kifejezetten a fejleményekkel kell foglalkozni, hogy a Bizottság értékelni tudja az egyes országok által az adott összefüggésben elért előrelépést” (Konklúziók, I., 9. o.).

A Szerződő Feleknek lépéseket kell tenniük annak érdekében, hogy javulást érjenek el a hivatkozási időszak elején fennálló foglalkoztatási helyzethez képest. Ismét csak nem konkrét javulást kérnek, mivel ez sokszor csak hosszú távon jelentkezik; azt kell bizonyítaniuk, hogy foganatosítottak olyan intézkedéseket, amelyek hozzájárulnak a teljes foglalkoztatás eléréséhez. Ez igen világosan kifejezésre jutott a harmadik felülvizsgálati ciklus[5] idején, amikor is a Bizottság kijelentette, hogy „a munkanélküliség csökkenése önmagában nem jelzi eléggé a teljes foglalkoztatás elérése érdekében tett erőfeszítéseket akkor, amikor például a munkanélküliség még mindig az aktív lakosság 5%-át érinti. Másrészt viszont a munkanélküliségi ráta számottevő növekedése sem akadályozza meg a Bizottságot abban, hogy arra a következtetésre jusson, miszerint eleget tettek a Karta követelményeinek, ha jelentős erőfeszítés történt a munkaerő-piaci helyzet javítására” (Konklúziók, III., 3. o.).

A negyedik, az 1972-73-as évekre vonatkozó felülvizsgálati ciklus idején nyilvánvalóvá vált, hogy a növekvő infláció, illetve az olajválságokból adódó gazdasági visszaesés kezelésére a Szerződő Felek több olyan intézkedést is bevezettek, amelyek rövidtávon növelték ugyan a munkanélküliséget, de végső soron annak a csökkentését szolgálták. Azzal kapcsolatban, hogy a kérdéses intézkedés megfelel-e az 1. cikk első bekezdésében szereplő követelményeknek, a Bizottság a következőket hangsúlyozta.

„A munkanélküliség túlzott növekedésének elkerülése érdekében, az 1. cikk első bekezdésének megfelelően foglalkozás-fenntartó lépéseket kell tenni az olyan tevékenységek mellékhatásainak ellensúlyozására, mint például a jelenlegi válság által szükségessé tett infláció-ellenes intézkedések… Speciális intézkedésekkel kell segíteni a munkakeresés terén hátrányos helyzetben levőket. Mindegy, hogy területi egyenlőtlenségekből vagy nemi alapon történő különbségtételből adódóan, vagy életkoruk miatt vannak nehéz helyzetben – hiszen az idősebb dolgozók esetében, éppúgy, mint a fiataloknál, nagyobb a munkanélküliség veszélye.” (Konklúziók, IV., XIV. o.).

Hasonlóképpen, a Bizottság a hatodik felülvizsgálati ciklusban jelezte, hogy abban az esetben, ha az adott gazdasági helyzet nem kecsegtet a munkanélküliség jelentősebb csökkenésével, az 1. cikk 1. bekezdése értelmében a Szerződő Feleknek „elsődleges célként növelniük kell erőfeszítéseiket arra, hogy megfelelő gazdasági és szociális intézkedések révén csökkenteni lehessen a munkanélküliséget, különösen a leginkább érintett csoportok körében” (Konklúziók, VI., 12. o.).

Megfelelés-értékelés

Első felülvizsgálati ciklusa során a Bizottság megállapította, hogy „Ha egy állam valaha is lemond a teljes foglalkoztatás célkitűzéséről egy olyan gazdasági rendszer javára, amely állandó munkanélküli-tábort eredményez, ezzel megsérti a Szociális Karta rendelkezéseit” (Konklúziók, I., 14. o.).

A fent említett fejlemények fényében a Bizottság a nyolcadik felülvizsgálati ciklus alkalmával úgy döntött, hogy ezzel a bekezdéssel kapcsolatban nem fog konklúziókat elfogadni. Ehelyett a Bizottság áttekintette a követett politikákat és a megtett intézkedéseket. Kiderült, hogy még Spanyolország sem sértette meg ezt a rendelkezést, jóllehet a tizenharmadik felülvizsgálati ciklus alkalmával (harmadik rész) a Bizottság megbizonyosodott arról, hogy a munkanélküliségi ráta elérte a 16,2%-ot, és a nők esetében a 23,8%-ot – és ugyanez volt a helyzet Írország esetében is, ahol a munkanélküliség szintje 15,8% volt.

A konklúziók hiánya több tényezővel magyarázható. Amint erre már utaltunk, a munkanélküliség – az utóbbi évek során több országban jellemzővé vált – emelkedő irányzata nem jelenti feltétlenül a foglalkoztatás-politikák kudarcát, hanem gazdasági válságokat tükröz; a számokból ennek ellenére arra lehetne következtetni, hogy nem történik semmi a teljes foglalkoztatás érdekében, holott a tények éppen az ellenkezőjét mutatják. Továbbá: számos olyan munkanélküliség-ellenes intézkedés létezik, amelynek az eredménye nem látható előre, és amely esetleg csak jóval a bevezetése után fejti ki hatását – következésképpen lehetetlen dönteni ezek hatékonyságáról.

A XIII-3. felülvizsgálati ciklus alkalmával (referencia-időszak: 1992-93), szinte valamennyi Szerződő Félnél nőtt a munkanélküliség szintje általában.

A Bizottság komoly aggodalmat tanúsít némely dolgozói kategóriák munkanélküliségével kapcsolatban, és kéri, intézkedjenek, hogy javuljon a helyzetük – ilyenek azok, akik elmúltak negyvenöt évesek, akik fiatal dolgozók, akik tartósan (tizenkét hónapon túl) munkanélküliek, a nők – akiknek a munkanélküliségi rátája magasabb és gyorsabban nő, mint a férfiaké, ami növekvő különbséget eredményez – illetve a fogyatékosok. Szintén az utolsó ciklusban bizonyítást nyert, hogy növekszik a munkanélküliség szintje

- az idősebb dolgozók esetében Ausztriában;

- a fiatalok esetében Finnországban, Franciaországban és Görögországban (ahol az összes munkanélküli 45,5%-a tizenöt és huszonnégy év közötti személy), Írországban, Olaszországban, Luxemburgban, Hollandiában, Portugáliában, Spanyolországban, Svédországban, Törökországban (főként a városi területeken élő, magas iskolázottsági szintű tizenöt és huszonnégy évesek körében – 1993-ban 30.2%) és az Egyesült Királyságban;

- a tartós munkanélküliek körében, főként Ausztriában, Franciaországban, Görögországban, Írországban, Luxemburgban, Máltán (53%), Hollandiában, Norvégiában és Portugáliában;

- a nők körében Cipruson, Franciaországban, Görögországban, Olaszországban, Luxemburgban és Portugáliában; Svédországban emelkedés mutatkozott a fogyatékos személyekre vonatkozó rátákban.

Az kilencvenes évek második felében növekvő jelentőségre tett szert egy új irányzat: a részmunkaidős foglalkoztatás – főleg a nők körében (Írországban, Hollandiában, Portugáliában és az Egyesült Királyságban). A Bizottság nagy figyelmet szentelt ennek az irányzatnak, csakúgy, mint az alkalmi foglalkoztatás növekedésének (Spanyolországban és az Egyesült Királyságban) és a határozott időre szóló munkaszerződések szaporodásának (Franciaországban, ahol 1993-ban ezek a szerződések tették ki az új felvételek 70%-át).

A Bizottságot folyamatosan foglalkoztatja azoknak a fiatal külföldieknek a helyzete is, akik a Karta egyéb Szerződő Feleinek az állampolgárai. A XIII-1. Konklúziókban (41. o.) a Bizottság rámutatott arra, hogy megnőtt a külföldi munkanélküli dolgozók száma Svédországban. Konkrétabban: kérdéseket tesz fel azzal kapcsolatban, hogy milyen követelmények vonatkoznak a külföldi dolgozókra. Ausztriában például azt akarta tudni, hogy amikor ezek az emberek első ízben folyamodnak munkavállalási engedélyért, vajon azonos bánásmódban részesülnek-e a munkanélküli állampolgárokkal és idegen állampolgárokkal (Konklúziók, X-2, 33. o.).

Lejegyeztek azonban néhány pozitív eredményt is: a tartós álláskeresők újbóli beilleszkedését segítő intézkedéseknek volt némi hatása Hollandiában és az Egyesült Királyságban, ahol a tizenharmadik felülvizsgálati ciklus első felében változatlan maradt a munkanélküliség szintje; csökkent a nők és a férfiak munkanélküliségi rátái közötti különbség Ausztriában és Dániában; bizonyos szektorokban új állások jöttek létre és ez az adott szektorokban megfordította a munkanélküliség emelkedő irányzatát.

2. bekezdés – A dolgozó joga ahhoz, hogy szabadon választott foglalkozás alapján biztosíthassa megélhetését

Ebben a bekezdésben a Szerződő Felek vállalják, hogy

„hatékonyan védik a dolgozó[6] azon jogát, hogy szabadon választott foglalkozás alapján biztosíthassa megélhetését”.

Az 1. cikk 2. bekezdésének függeléke[7]

„E rendelkezés nem értelmezendő úgy mint amely tilt vagy jóvá hagy bárminemű szakszervezeti biztonsággal kapcsolatos záradékot vagy gyakorlatot.”

A Bizottság az első felülvizsgálati ciklus során felismerte, hogy „ez a rendelkezés szorosan összefügg két különösen fontos problémával:

- a kényszermunka tiltásával, és

- mindenfajta foglalkoztatási diszkrimináció megszüntetésével” (Konklúziók, I., 15. o.).

Éppen ezért azt mondhatjuk, hogy ez a rendelkezés azt követeli meg a Szerződő Felektől, hogy védelmet biztosítsanak A. a kényszermunka, és B. a foglalkoztatási gyakorlatban jelentkező diszkrimináció ellen.

A.) A kényszermunka tilalma

A kényszermunka elleni biztosíték a cikkben szereplő „szabadon választott” kitételből adódik. A harmadik felügyeleti ciklusban a Bizottság kifejezte azt a véleményét, hogy „ellentétes a Kartával bármely dolgozó kényszerítése arra, hogy óhaja ellenére és szabadon kinyilvánított beleegyezése nélkül munkát végezzen. Ugyanez vonatkozik arra, ha egy dolgozót arra kényszerítenek, hogy olyan munkát végezzen, amelynek elvégzésébe korábban szabadon beleegyezett, de amelyet a későbbiek során már nem akart elvégezni” (Konklúziók, III., 5. o.).

A Bizottság az utóbbi értelemben vett kényszerítésnek és ezért a Kartával összeegyeztethetetlennek tekintette az olyan törvényeket, amelyek büntetőjogi szankcióval sújtják azt a kereskedelmi tengerészt, aki nem tér vissza hajójára, vagy nem hajt végre bizonyos parancsokat. Ugyanakkor a Bizottság, elismerve azt, hogy a hajó és főként a fedélzeten tartózkodók biztonsága a lehető legfontosabb tényező. Ugyanezen a Konklúziókban, és ismét a kereskedelmi tengerészek vonatkozásában, világosabbá tette a nem kényszerből végzett munkáról alkotott fogalmát, azt állítván, hogy

„a büntető intézkedések megfelelő körülmények esetén jogosak lehetnek, ha olyan esetben alkalmazzák őket, amikor az intézkedésre okot adó cselekmény veszélyeztette, vagy veszélyeztethette volna a hajó biztonságát vagy a fedélzeten tartózkodók életét vagy egészségét. Ugyanez a helyzet a Bizottság nézete szerint a repülő-személyzet esetében is” (Konklúziók, III., 5. o.).

Bizottság utalt arra, hogy ilyen esetekben a korlátozások nem léphetik túl a 31. cikkben (nemzetbiztonság és közegészségügy védelme) szereplő határokat.

A Bizottság ugyanebben a ciklusban azt állította, hogy a fegyveres erők különleges státusza jogossá teheti a büntetőjogi szankciót az önkéntes kötelességvállalás [voluntary engagement] megsértése esetén is, anélkül, hogy ez a kényszermunka tilalmának megszegését jelentené.

Számos Szerződő Félről kiderült, hogy megsérti a Kartát, mivel törvényinek rendelkezései büntetőjogi szankciót rónak ki a tengerészekre. Közülük némelyek ennek következtében módosították törvényeiket, összhangba hozva őket a Kartával[8], mások azonban nem tették meg ezt, és továbbra is sértik a Kartát. Ez utóbbiak általában azzal érvelnek, hogy törvényeiket ma már nem alkalmazzák. Ám a Bizottság mindig azon a véleményen volt, hogy „a Karta ezen elvével ütköző elemeket tartalmazó országos törvények nem alkalmazása nem elegendő a rendelkezés ezen a ponton történő alkalmazásának a biztosítására. Következésképpen az ilyen törvényeket módosítani kell” (Konklúziók, V., 6. o.). Máskor pedig: „az országos törvények nem alkalmazása nem elegendő bizonyíték arra, hogy az állam megfelel ennek a rendelkezésnek” (ld. Konklúziók XIII-3., 66. o.).

Egyéb, a kényszermunka tilalmával ellenkező helyzetek

Bár az Európai Közösségnek a kényszermunka tilalmára vonatkozó esetjoga eddig főként a kereskedelmi flottával és a légi közlekedési szektorral kapcsolatban fogalmazódott meg, más esetekről is kiderült, hogy nem összeegyeztethetők a tilalommal, különösen olyanok, amelyek túlmennek a Karta 31. cikke[9] szerinti korlátozásokon is. Így a közszolgálatban – esetenként – munkavégzésre kényszerített köztisztviselők elleni büntetőjogi szankciók, a szélsőségesen hosszú kötelező szolgálati idő a fegyveres erőknél, és késlekedés a közalkalmazott által benyújtott lemondás megtagadásának elfogadása terén a közszolgálat némely területén.

Megfelelés-értékelés

Az alábbi országokról derült ki, hogy megsértik a kényszermunka tilalmát az 1. cikk 2. bekezdése szerinti értelemben, mivel törvényeik büntetőjogi intézkedésekkel sújtanak olyan eseteket, amelyekben csupán szerződésszegés, vagy a szerződés be nem tartása történt, és nem valószínű, hogy ez személyi vagy vagyoni veszélyeztetéshez vezetne.

Franciaország: A Kereskedelmi Tengerészet Fegyelmi és Büntetőtörvénykönyve 39. részének 4. bekezdése és 59. részének 1. bekezdése lehetőséget ad arra, hogy tengerészek ellen büntetőjogi szankciókat alkalmazzanak bizonyos, a hajó biztonságát vagy a hajón tartózkodók életét vagy egészségét nem érintő esetekben[10] (Konklúziók, XIII-3., 62. o.).

Görögország: léteznek olyan rendelkezések[11], amelyek büntető szankciót rónak ki tengerészekre olyan esetben, amikor sem a fedélzeten tartózkodók biztonságát, sem életét vagy egészségét nem fenyegeti veszély (Konklúziók, XIII-3., 62. o.).

Írország: Az 1894-es Kereskedelmi Hajózási Törvény értelmében az a tengerész, aki nem tér vissza hajójára, vagy nem hajtja végre a parancsot, büntetéssel sújtható, amely jelenthet börtönbüntetést is (a hajó fedélzetére történő erőszakos visszaszállításról [forcible conveyance] ld. a 222., 224. és 238. részt, és a fegyelmi vétségek büntetéséről a 221. részt és a 225. 1. b és c pontokat uo., 66. o.).

Olaszország: A Tengerészeti Törvénykönyv [Navigation Code] 1091. és 1094. része büntető szankciót ír elő azon tengerész és polgári légi személyzet számára, aki elhagyja szolgálati helyét, vagy megtagadja a parancs teljesítését, akkor is, ha a kérdéses mulasztás nem veszélyezteti sem a hajó ill. repülőgép biztonságát, sem a fedélzeten tartózkodók életét vagy egészségét (uo., 68. o.)

Spanyolország: A légi személyzetre vonatkozó 1964. decemberi törvény fegyelmi vétség esetén büntetőjogi szankciót rendel el olyan esetben is, amikor ez nem veszélyezteti sem a repülőgép biztonságát, sem a fedélzeten tartózkodók életét vagy egészségét (uo., 74. és 75. o.).

Törökország: A Kereskedelmi Törvénykönyv 1467. cikke felhatalmazza a hajó kapitányát, hogy erőszakot alkalmazzon azzal a céllal, hogy a tengerészeket visszavigye a hajóra, vagy, hogy a hajó megfelelő működését biztosítsa, illetve a fegyelem fenntartásának céljával. A Bizottság emlékeztetett arra, hogy bármely kényszermunkával kapcsolatos szankciókat olyan cselekményekre kell korlátozni, amelyek a hajó biztonságát vagy a fedélzeten tartózkodók életét vagy egészségét veszélyeztetik, és feltétlenül pontosan meg kell határozni ezeket, és mivel a Kereskedelmi Törvénykönyv 1467. cikke nem felelt meg ezeknek a kritériumoknak, a Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy nem felel meg a Kartának (uo., 238. o.).

Egyesült Királyság: A Kereskedelmi Hajózási Törvény 30c. része értelmében büntető szankciók alkalmazhatók olyan esetekben, amikor csak felbontják vagy nem tartják be a munkaszerződést a személyzet vagy a személyzet egy részének sztrájkja miatt, és amikor ez minden bizonnyal nem jelent személyi vagy vagyoni veszélyeztetést. [12] A Bizottság nem fogadta el a kormány azon állítását, hogy ez nem sérti a Kartát, mivel ez a rész kizárólag arra vonatkozik, ha a hajó személyzete vagy annak egy része sztrájkba lép, miközben a hajó úton van, és, hogy ezen az alapon soha nem emeltek még vádat. A Bizottság úgy vélte, hogy nem minden, a tengeren tartózkodó hajó fedélzetén kitört sztrájk veszélyezteti a hajó biztonságát vagy a fedélzeten tartózkodók életét, és a 30c rész nem felel meg a Kartának (uo., 78. o.).

Az alábbi esetekben más okból adódik a nem megfelelés:

Ciprus: A 79A és 79B Védelmi Rendelkezések [Defence regs] felhatalmazzák a kormányt arra, hogy közszolgálatra kényszerítsen alkalmazottakat, és hogy sztrájk-tilalmat rendeljen el a 31 cikkben megengedett korlátozásokkal nem összeegyeztethető esetekben (uo., 59. és 60. o.).

Dánia: A Büntető Törvénykönyv 198. és 199. része büntetőjogi szankciókat ír elő a szándékos semmittevésért [deliberate idleness] vagy a létfenntartáshoz szükséges eszközök hiányáért, ha ezért az illető személy a felelős (uo., 61. o.).

Görögország: A kötelező katonai szolgálatról szóló 1973. évi 1400. számú Határozat értelmében a több képzési tanfolyamot elvégzett hivatásos tisztek nem távozhatnak a hadseregből egy adott, akár 25 évig is terjedő, szolgálati idő letöltése előtt. A Bizottság úgy vélte, hogy ez az időtartam meghalad minden ésszerű határt, és nem indokolja sem a katonai pálya sajátos természete sem a képzés magas költsége[13] (uo., 64. o.).

Hollandia: Az 1945-ös Munkaügyi Kapcsolatok (különleges hatáskörök) Különleges Rendelet [Labour relations, spec. powers, extraord. decree] 6. cikke értelmében sem a munkavállaló, sem a munkaadó nem mondhatja fel önként a munkaviszonyt a Regionális Munkaügyi Iroda igazgatójának engedélye nélkül (uo., 71. o.).

A Bizottság a következő Szerződő Felek esetében elhalasztotta konklúzióját:

Belgium: a: Bizonyos körülmények között meg lehet tagadni a hivatásos tisztek vagy altisztek felmondását. A Bizottság információt kért a megtagadás okairól és a szükséges szolgálati időről. b: Az 1948. augusztus 19-i törvény a közszolgálatok biztosításáról békeidőben elrendeli, hogy közös bizottságok döntsenek arról, hogy milyen intézkedéseket hozzanak, vagy milyen szolgáltatásokat nyújtsanak az alapvető szolgáltatások biztosítása érdekében, és arról, hogy milyen büntetőjogi szankciókkal sújtható az a dolgozó, aki megtagadja a döntéseknek való megfelelést. A Bizottság emlékeztetett arra, hogy azoknak a körülményeknek, amelyek közepette ezeket az intézkedéseket hozzák, indokoltnak kell lenniük a Karta 31 cikke szerint, és több kérdést is feltett, hogy értékelni tudja a helyzetet (ld. Konklúziók, XIII-2., 231. o.).

Finnország: Az 1991-es 1080. sz. Készenléti Törvény [Readiness Act] rendelkezéseket tartalmazott az Államtanács által szükségállapoti körülmények között végrehajtható kötelező munkaerő kihelyezésről, például egy Finnország ellen irányuló fegyveres támadás esetén, Finnország területi integritásának súlyos megsértése esetén, ha a nemzetközi kereskedelem hirtelen zavara vagy bármely más, Finnországon kívül bekövetkezett konkrét esemény komoly fenyegetést jelentene a lakosság megélhetésére vagy a gazdaság alapjaira nézve, vagy nagyobb katasztrófa esetén. A Bizottság részletes tájékoztatást kért a »kötelező kihelyezés« jelentéséről, különösen a nemzetközi kereskedelem vagy egyéb konkrét, Finnországon kívül bekövetkező esemény esetén. Megkérdezte azt is, hogy alkalmazták-e már ezt a törvényt, és ha igen, milyen körülmények között (Konklúziók, XIII-3., 233. o. ).

Görögország: Az 1974. évi 17. sz. Határozat engedélyezi a polgári lakosság mozgósítását „bármely, az ország gazdaságának és társadalmának szétzüllesztését eredményező előreláthatatlan helyzetben”. A Bizottságnak úgy tűnt, hogy ezt a kifejezést a túlságosan tágan értelmezik, mivel olyan kötelező munka-formákat is eredményezhet, amelyek a Karta 21. cikke értelmében az 1. cikk 2 bekezdése szerint nem megengedhetőek. Az utolsó beszámoló megállapította, hogy ez a rendelkezés már nem hatályos, és a Bizottság megkérdezte, mikor és milyen formában vonták vissza (Konklúziók, XIII-3., 62. o.).

Írország: A Bizottság tájékoztatást kért olyan esetekről, amikor megtagadták vagy késleltették a tisztek azon kérésének engedélyezését, hogy elhagyhassák a hadsereget, megállapítva, hogy a fiatalok öt (tartalékosként hét) évre sorozhatók be, megkérdezte, hogy egy fiatalkorúként besorozott személy milyen életkorban és milyen anyagi feltételek mellett kaphat felmentést kötelezettségei alól (Konklúziók, XIII-3., 66. és 67. o.).

Olaszország:

a: A Büntető Törvénykönyv 328., 331., és 333. része börtönbüntetést ír elő a kötelesség-szegő köztisztviselők és közszolgálati alkalmazottak számára. A Bizottság megállapította, hogy a sztrájkhoz való jogot az alapvető közszolgálatok terén az 1990. június 12-i törvény visszavonta, és hogy az olasz jelentés szerint a még érvényes rendelkezéseket csak abban az esetben alkalmazzák, ha a köztisztviselő magatartása a közösség alapvető érdekeit veszélyezteti. A Bizottság tájékoztatást kért minden egyes olyan esetről, amikor a gyakorlatban alkalmazták ezeket (ld. Konklúziók, XIII-3., 68. o.);

b: az 1931. június 18-i 773. sz. Királyi Rendelet 2. része és az 1934.. március 3-i Királyi Rendelet 20. és 55. része felhatalmazza a prefektusokat, hogy szükségállapotban lépéseket tegyenek személyek rekvirálására az alapvető szolgálatok céljára. A Bizottság megállapította, hogy a kérdéses rendelkezések továbbra is szerepelnek a törvénykönyvben, annak ellenére, hogy a kérdést a fent említett 1990. évi 146. törvény már módosította, és, hogy egy 1961. május 22-i, az Alkotmánybíróság által hozott döntés a 773. sz. Határozat 2. részét részben alkotmányellenesnek nyilvánította. A Bizottság tudni akarta, hogy mely szolgálatokban kerülhet sor ilyen rekvirálásra, és tájékoztatást kért a kérdéses rendelkezések bármely alkalmazásáról (uo., 68. és 69. o.).

Portugália:

a: A Portugál Büntető Törvénykönyv 436. cikke úgy rendelkezett, hogy hat havi börtönbüntetéssel vagy pénzbírsággal sújtható az a tisztviselő, aki kötelességszegést ill. –mulasztást követ el azzal a szándékkal, hogy a közszolgálatot akadályozza, vagy bomlassza. A Bizottság kérte, hogy a következő jelentés mondja meg, hogy a rendelkezés mely helyzetekre vonatkozik, és milyen gyakorlati alkalmazására került sor;

b: „különösen súlyos körülmények közepette” az 1974. november 20-i 637. sz. jogszabályi rendelet [legislative order] (az 1979. február 14-i 23A sz. Jogszabályi Rendelet és az 1980. május 17-i jogszabályi rendelet szerint módosítva) felhatalmazza a kormányt a polgári rekvirálás [civilian requisitioning] elrendelésére és olyan intézkedések foganatosítására, amelyek biztosítják „az alapvető közszolgálatok ill. a nemzetgazdaság létfontosságú szektorainak megfelelő működését”. A Bizottság tudomásul vette a közszolgálatok és a polgári rekvirálásra szóba jövő vállalatok listáját. Hogy megállapítsa, hogy a lista megfelel-e a Kartának, figyelemmel a 31. cikkre, a Bizottság tudni kívánta, hogy milyen körülmények között rendelhető el polgári rekvirálás, és különösen, hogy – a sztrájkok kivételével – hogyan értelmezi a portugál kormány a „különösen súlyos körülmények közepette” kifejezés fogalmát, és alkalmaztak-e a gyakorlatban polgári rekvirálást (Konklúziók, XIII-3., 234. és 235. o.).

Törökország: a kényszermunka tilalmát az Alkotmány 18. cikke foglalja magában. Ennek ellenére létezik olyan munka, amelyet nem tekintenek „kényszermunkának”, beleértve, többek között, a polgári kötelezettségként kirótt munkát (18. cikk, 2. bekezdés). A jelentés szerint ez a megfogalmazás az Európai Emberi Jogi Egyezmény 4. cikkének 3.d bekezdésén alapul. A Szükségállapotokról Szóló, 1983. október 25-i 2935. sz. Törvény – az egyik olyan törvény, amely az Alkotmány 18. cikkének 2. bekezdését ülteti át a gyakorlatba – elrendeli, hogy természeti katasztrófát vagy járványt követően elrendelt szükségállapot idején a tizennyolc és hatvan év közöttiek kirendelhetők bizonyos feladatok elvégzésére. A Bizottság tudni kívánta, hogy létezik-e más olyan törvény is, amelyet az Alkotmány 18. cikkében található 2. bekezdés alkalmazására hoztak, és ha igen, melyek voltak a gyakorlati alkalmazás részletei (Konklúziók, XIII-3., 238. o.).

B.) A diszkrimináció minden formájának megszüntetése a foglalkoztatásban

A Bizottság szerint az 1. cikk 2. bekezdése kötelezi a Szerződő Feleket mindenfajta foglalkoztatási diszkrimináció megszüntetésére, és ebben a vonatkozásban a 2. bekezdés a Karta Preambulumával együtt olvasandó, amely ugyanis elrendeli, hogy „a szociális jogokban való részesedést fajra, bőrszínre, nemre, vallásra, politikai nézetre, nemzetiségre vagy társadalmi származásra való tekintet nélkül biztosítani kell”, és megadja a diszkrimináció tiltott formáit.

Emlékeztet arra, hogy mivel a Karta személyi hatálya csak a Szerződő Felek állampolgáraira vonatkozik, csak ezeket az állampolgárokat kell megvédeni a foglalkozási diszkriminációtól „nemzeti eredetük” okán.

Továbbá, a 2. bekezdést a Karta más vonatkozó rendelkezései is kiegészítik, amelyek közvetlenül biztosítják a diszkrimináció-mentességhez való jogot azáltal, hogy elismerik a férfiak és nők jogát ahhoz, hogy egyenlő értékű munkáért egyenlő díjazást kapjanak (4. cikk, 3. bekezdés).[14]

Az 1. cikk 2. bekezdése a foglalkozást a lehető legtágabb értelemben használja, beleértve a dolgozók minden kategóriáját, minden tevékenységi szektort (állami, magán, hivatásos és önfoglalkoztató) és minden foglalkozási formát (beleértve a magán-háztartás vagy az öt főnél többet nem alkalmazó cég céljára történőt is – Konklúziók, IX-1., 25. o.).

A Bizottság az első felülvizsgálati ciklusoktól kezdve különleges érdeklődést tanúsított a diszkrimináció-mentesség elvének alkalmazása iránt a nők foglalkoztatásba vétele terén. Világosan meghatározta, hogy az erre a rendelkezésre vonatkozó jelentéseknek

„konkrét részletekkel kell szolgálniuk a nők felvételéről bizonyos beosztásokba, nevezetesen a köztisztviselői karba. Úgy vélte, a Karta által biztosított jogok – különösen a nőkkel szembeni diszkrimináció tilalmával kapcsolatosak – megkövetelik nemcsak azt, hogy az államok távolítsanak el minden akadályt bizonyos foglalkoztatási típusokba való felvétel elől, de azt is, hogy pozitív, gyakorlati lépések történjenek egy olyan helyzet kialakítására, amely tökéletesen azonos bánásmódot biztosít ebben a vonatkozásban” (Konklúziók, I., 15. o.).

Írországról az első három felülvizsgálati ciklus során kiderült, hogy megsérti az 1. cikk 2. bekezdését, mivel a női köztisztviselőknek a házasságkötést követően le kellett mondaniuk, és férjes asszonyoknak tilos volt belépni a köztisztviselői karba.[15]

Továbbá, első Konklúzióiban a Bizottság azt a döntést hozta, hogy a megkülönböztetési tilalom elvének vonatkozásában ez a bekezdés kötelezettséget jelent arra, „hogy megfelelő oktatást és képzést nyújtsanak a benne foglalt jogok teljes körű gyakorlását biztosítandó”.[16] (Konklúziók, I., 15. o.).

A nyolcadik felülvizsgálati ciklusban a Bizottság üdvözölte Ausztria kezdeményezését, hogy számos nemzetközi szervezetnek a nőkkel szembeni minden megkülönböztetés és előítélet megszüntetésére irányuló tevékenysége alapján szervezzenek igen széles körű kormányzati hadjáratot, hogy nagyobb szerepet kapjanak a köztudatban az egyenlő foglalkoztatási esélyek problémái. Megállapította, hogy a kérdéses kezdeményezés megfelel a Karta céljainak és saját igyekezetének „annak a biztosítására, hogy a férfiak, és nők közötti meg nem különböztetés elve ne csak minden egyes Szerződő Fél tételes törvényei között szerepeljen, de a gyakorlatban is alkalmazzák azt” (Konklúziók, VIII., 29. o.).

Ugyanebben a ciklusban a Bizottság helyénvalónak találta tisztázni, hogy „a dolgozó joga ahhoz, hogy szabadon választott foglalkozás alapján biztosítsa a megélhetését bizonyos, hogy nem biztosítja egyetlen dolgozó számára sem – akár a köztisztviselői karban, akár máshol – a jogot az általa választott foglalkozáshoz képzettségétől függetlenül. Ennek ellenére, bizonyos feltételek, így pl. faj, bőrszín, nem, politikai nézet stb. elfogadhatatlanok a Karta szerint (ld. a Preambulumot). Vagyis a Karta nem akadályozza meg azt, hogy a munkaadó kikösse, hogy milyen képzettséget követel meg, feltéve, hogy ez nem ölti a Karta értelmében elfogadhatatlannak minősülő követelmények formáját (figyelemmel a 31. cikkre)” (Konklúziók, VIII., 29. és 30. o.).

Két pontot szükséges kiemelni a nemek szerinti megkülönböztetés megszüntetésével kapcsolatban. Egyrészt azt, hogy a Karta Szerződő Felei jelentős erőfeszítéseket tettek az egyenlőség – különösen a férfiak és a nők közötti egyenlőség – elvét garantáló szükséges törvények és struktúrák kialakítására. Másrészt, hogy a Bizottsági felülvizsgálat nemcsak arra terjed ki, hogy a törvények vagy rendszabályok megfelelnek-e Karta követelményeinek, hanem a gyakorlati alkalmazásokra is, és ebben az értelemben tisztában kell lenni azzal, hogy a nők és férfiak közötti egyenlőség helyzete ténylegesen sehol sem kielégítő, még ott sem, ahol a törvények elegendőek lennének.

A korai felülvizsgálati ciklusok során a hangsúly, úgy tűnik, a foglalkoztatás terén tapasztalható megkülönböztetésre és a nemi alapon történő megkülönböztetésre helyeződött. Különösen a későbbi felülvizsgálati ciklusok során a Szerződő Felekhez intézett kérdésekből (ld. alább), nyilvánvaló, hogy a diszkrimináció-mentesség ugyanilyen fontos az előléptetés, a képzés, a munkafeltételek és a nem nemi alapon – így szakszervezeti tagság, politikai nézet, vallás, faj és nemzeti kisebbség alapján – történő elbocsátás terén is.

Ami a foglalkoztatás terén tapasztalható, nem nemi alapon történő diszkriminációt illeti, a Bizottság alaposabban is megvizsgálta az esetleges, politikai nézet alapján történő diszkrimináció egy bizonyos konkrét esetét: az Alkotmányhoz való hűség és lojalitás kötelességét, ahogyan azt a Német Köztársaság a közszolgálatok által alkalmazandó jelöltek esetében megköveteli (csakúgy, mint a már ott alkalmazottaknál). A Bizottság soha nem vonta kétségbe, hogy ez a követelmény megfelel az 1. cikk 2. bekezdésének, de kétségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy

„valóban szükséges-e az állam és annak alkotmányos rendje védelmének jogos célkitűzését kiterjesztve hűséget és lojalitást követelni olyan jelöltektől, akik olyan meglehetősen rutinszerű, sőt alantas munkát végeznének, mint a mozdonyvezetők, postások és kertészek” (Konklúziók, VII., 6. o.).

A Bizottság definiálta a kérdéses feltétel korlátait a Karta vonatkozásában:

„bizonyos esetekben a szoros kapcsolat a »lojalitás« vagy az »Alkotmányhoz való hűség” és a politikai magatartás (mint a politikai nézet gyakorlati kifejezése) között zavart eredményez (különösképpen a »Berufsverbot« vonatkozásában) ebben az összefüggésben. Olyan intézkedések megléte, amelyek nem alapulnak sem a szolgálat jellegén, sem az érintett személy képzettségével kapcsolatos lényegi elemeken vagy bármely más, olyan kifejezett cselekményen, amely megkérdőjelezi az illető lojalitását vagy hűségét az Alkotmányhoz diszkriminációt jelentene, és nem lenne a Karta 1. cikkének 2. bekezdésében foglaltaknak megfelelőnek tekinthető” (Konklúziók, VIII., 30. o.).

A Bizottság úgy vélekedett, hogy

„az állami szolgálatba való felvétel nem képezi semmiféle kivétel vagy megkötés tárgyát az 1. cikk 2. bekezdése szerint: a munkához jutás egy formáját képezi, és ezért vonatozik rá a cikk. Anélkül, hogy kétségbe vonta volna a német jog alkotmányos elvét, felhívta a kormány figyelmét arra a tényre, hogy a lojalitási kötelezettség alkalmazásának feltételeiből adódó egyik fő probléma a szövetségi hatóságok és a tartományi hatóságok számára – akiknek a gyakorlata e tekintetben ráadásul eltérő is – abból a tényből adódik, hogy az állami szolgálatba jelentkezőkre és az állami szolgálat tagjaira vonatkozó feltételek szabványosak, általános jellegűek, függetlenül az adott munkakörtől”...[17]

Általánosságban feltűnő, hogy a XI.2. Konklúziók általános bevezetőjének 23. oldalán „Egyenlő bánásmód” alcím alatt a Bizottság megjegyzi, hogy egy jelentés kivételével minden, a tizenegyedik felülvizsgálati ciklus során megvizsgált nemzeti jelentés kizárólag a férfiak és a nők közötti megkülönböztetéssel foglalkozott. Ennek eredményeként a Bizottság felhívta a Szerződő Felek figyelmét a Karta Preambulumára, és sürgette, hogy „a következőkben azok a jelentések, amelyek minden foglalkoztatási diszkrimináció megszüntetésével kapcsolatosak (1. cikk, 2. bekezdés) – ami az azonos bánásmód egyik sarokköve – ne korlátozódjanak csak a nemi alapon történő megkülönböztetésre”.

Így például a Bizottság megkérte

- az Egyesült Királyságot, hogy jelezze, hogy az 1990. évi Foglalkoztatási Törvény, amely többek között törvénytelennek minősíti-e azt, ha megtagadják valakinek a foglalkoztatását azon az alapon, hogy egy szakszervezet tagja. Megkérdezte, hogy az említett jogszabály védelmet biztosít-e abban az esetben, ha a foglalkoztatást korábbi szakszervezeti tagság alapján vagy szakszervezeti tevékenység alapján tagadják meg (Konklúziók, XII-1., 60. o.). Felkérte továbbá a kormányt, hogy jelezzen bármely már megtett vagy tervezett lépést annak érdekében, hogy a gyakorlatban teljes körű és hatékony védelmet biztosítsanak a szakszervezeti tagságon vagy tevékenységeken alapuló szakszervezet-ellenes megkülönböztetés ellen (Konklúziók, XIII-1., 57. o.);

- Spanyolországot, tájékoztassa „a színes bőrű ill. muzulmán munkásokat érintő, a munkakörülményekben megmutatkozó” diszkriminációról, „valamint a cigány kisebbséghez tartozó dolgozókat érintő nehézségekről” (Konklúziók, XII-2., 52. o., és Konklúziók, XIII-1., 54. o.);

- Görögországot, hogy szóljon hozzá ahhoz a tény-állításhoz, hogy állítólag foglalkoztatási [access to employment] diszkrimináció érvényesül azokkal szemben, akik nem a görögkeleti ortodox valláshoz tartoznak, különösen az oktatási szektorban (Konklúziók, XIII-1., 48. és 49. o.);

- Törökországot, hogy tájékoztassa a politikai nézet szerinti megkülönböztetésről, többek között az 1402. sz. Hadi Jogi Törvény 2. része kapcsán. Ez arra kötelezi az illetékes hatóságokat, hogy tegyenek eleget a rögtönítélő bírósági parancsnokok minden arra irányuló követelésének, hogy áthelyezzék, vagy elbocsássák azokat a köztisztviselőket, akiknek a szolgálatait veszélyesnek ítélik az általános biztonság, a törvény és a rend szempontjából; vagy akiknek a munkáját nem tekintik szükségesnek. Tájékoztatást kért egy olyan biztonsági vizsgálati és archívum-kutatási rendelkezésről, amely a köztisztviselőket, a bírókat és a államügyészeket, egyetemi tanárokat és állami vállalatok és bankok alkalmazottait érintette, és amelynek következményei voltak a munkaviszonyra nézve, és a 1991. április 12-i Terrorizmus ellenes törvény vonatkozásában, mely igen széles értelemben vett meghatározást ad a terrorizmusról és a propagandáról. A Bizottság ezeken túl tájékoztatást kért még a szakszervezeti tagság, illetve tevékenység alapján megvalósuló diszkrimináció gyakorlatáról. (Konklúziók, XIII-1, 219 és 220 o.)

- Máltát, hogy tájékoztassa annak a Foglalkoztatási Bizottságnak a tevékenységéről, melyet azzal a céllal hoztak létre, hogy szavatolja, ne legyen politikai nézetek talaján történő diszkrimináció, illetve azokról a gyakorlati intézkedésekről, melyek célja a diszkrimináció nemi vagy politikai nézetektől eltérő alapon megvalósuló formái elleni küzdelem.(Konklúziók XIII-2 235 o.)

A nemi alapon történőtől eltérő diszkriminációra irányuló kérdések ismétlése következtében a Szerződő Felek fokozatosan megadták a kért információ egy részét vagy egészét. E tekintetben a XIII-3 sz. Konklúziók különös érdeklődésre tartanak számot, mivel megmutatják, egyrészt, hogy mely erőfeszítéseket tesznek az államok, legalábbis törvényhozási szinten a diszkrimináció minden fajtájának leküzdése érdekében, másrészt azt is, milyen nehézségekbe ütköznek.

A Bizottság számottevő fontosságot tulajdonít a diszkrimináció elleni jogi intézkedések gyakorlati alkalmazásának. A Bizottság célja, hogy lehetővé tegyen egy értékelést ezek hathatósságáról (ld. pl. Konklúziók XIII-3, 74. o.)

Megfelelés-értékelés

Meg nem felelésre 1997-ig nincs példa[18].

3. bekezdés – Ingyenesen igénybe vehető foglalkoztatási szolgáltatások

A jelen fejezetben a Szerződő felek az alábbiakat vállalják:

„minden dolgozó számára ingyenesen igénybe vehető foglalkoztatási szolgáltatásokat hoznak létre és tartanak fenn”

Az első felülvizsgálati szakaszban

„a Bizottság ezt a rendelkezést úgy értelmezte, mint amely a szerződő államokra annak kötelezettségét rója, hogy ilyen szolgáltatásokat létrehozzon és működtessen saját országának területén. De ezen túlmenően azt is, hogy biztosítsa ezek megfelelő működését, illetve szükség szerint felülvizsgálja a munkaügyi kapcsolatok mindkét oldalának képviselőivel” (Konklúziók I, 16 o.). Nyilvánvalóvá tette, hogy a szükséges „foglalkoztatási szolgáltatások” alapvetően olyan szolgáltatások, melyek célja a munkavállalók állásba helyezése (Konklúziók I, 167 o.).

A negyedik felülvizsgálati szakaszban a Bizottság egy általános hozzászólásban hangsúlyozta, hogy az „ingyenes munkaügyi szolgáltatások” bennfoglalt jelentése az „munkavállalónak és munkaadónak egyaránt ingyenesen nyújtott közvetítői szolgáltatások. Ezt az értelmezést támasztja alá a szóban forgó bekezdés szövege, illetve ez a nyilvánvaló jelentés, ha más okból nem, úgy azért, hogy a munkaadó ne terhelhesse tovább a munkavállalók által neki okozott közvetítői díjakat.”

Az esetjog e részét ugyanebben a felülvizsgálati szakaszban alkalmazva, a Bizottság úgy találta, hogy az Egyesült Királyság nem teljesítette a Kartának ezt a rendelkezését. Mivel „a munkaadóknak bizonyos munkavállalói kategóriák, így szakképzett, adminisztratív, vezetői, kiemelt műszaki és tudományos személyzet hozzájuk való közvetítéséért fizetniük kellett. Ez semmilyen körülmények között nem lehet összhangban a Karta rendelkezéseivel, hacsak e munkavállalóknak nincs lehetőségük más állami közvetítői szolgáltatást is igénybe venni, melyek mind a munkaadó mind a munkavállaló számára ingyenesek, és ugyanazt a bánásmódot kapják tőlük, mint más munkavállalói kategóriák” (Konklúziók IV, 10 és 12 o.).

Az ötödik, hatodik és hetedik felülvizsgálati szakaszban a Bizottság megerősítette negatív konklúzióját az Egyesült Királyság kapcsán, mivel nem áll rendelkezésre hasonló szolgáltatás munkavállaló és munkaadó számára térítésmentesen (ld. még Konklúziók XIII-3, 241 o. – Törökország).

A nyolcadik felülvizsgálati szakaszban a Bizottság tovább vizsgálta a „minden munkavállaló számára ingyenesen rendelkezésre álló munkaügyi szolgáltatások elvét”. Pontosabban a Bizottság elmagyarázta, hogy ez az elv „(amelyet a Karta konkrét kitételeivel összhangban állónak szánnak, hogy biztosítsa a munkához való jog hathatós gyakorlását) mindenekelőtt arra törekszik, hogy a lehetséges legnagyobb mértékben összeegyeztesse a munkaerő-kínálatot és –keresletet azzal a céllal, hogy a munkavállalóknak ezáltal a legtöbb lehetőséget szavatolja. Következésképpen, az ingyenes szolgáltatások jelentésüket veszítenék, ha csakis a munkavállalók oldalán jelentkező foglalkoztatási iránti igényre vonatkoznának, de nem foglalnák magukban a munkaadóktól származó álláskínálatot.”

A Bizottság mindeközben, tudatában volt annak, hogy „a kiemelt felelősséget jelentő vagy a magas szinten szakosodott állásokba a munkaerő megtalálása a kereslet és kínálat megfeleltetésén túlmenően járulékos válogatást és mélyreható felmérést is igényel, amihez pedig megfelelő személyzet és módszerek szükségesek”. Így elfogadta, hogy „ilyen szolgáltatások, ha ráadásként vannak jelen a keresletnek és kínálatnak egy szakmai szolgáltató által történő kutatása és feljegyzése mellett azzal a céllal, hogy szakmai vezetőket közvetítsen, kívül esik a Karta 1. cikke 3. bekezdésének vonatkozási területén, és így indokolhatja, hogy a munkaadónak e konkrét szolgáltatásért fizetnie kelljen. Egy ilyen értelmezés azonban csak nagyon meghatározott keretek között elfogadható, olyan határokon belül, melyek megállapításakor a Karta rendelkezéseitől való eltérés megelőzése a cél, azaz:

- a fizetett szolgáltatások esetében kifejezetten kiválogatásról vagy értékelésről van szó, ami elválik a munkaerő kereslet és kínálat feljegyzésétől, amely utóbbiaknak ingyeneseknek kell maradniuk;

- az ilyen járulékos szolgáltatás igénybevételét indokoló állások száma korlátozott kell, hogy legyen, és magas szintű képesítésnek, illetve felelősségnek kell megfelelnie (magasabb szintű szakmai vezető és irányító személyzet)” (Konklúziók VIII. 36 és 37. o.).

A kilencedik felülvizsgálati szakaszban úgy találták, hogy az Egyesült Államok teljesíti ezt a rendelkezést, mert 1983 óta a munkaadóknak lehetőségük van a szakosodott fejvadászcégek helyett az ingyenes állami munkaügyi szolgálatokhoz fordulni, ha szakmai vezetőre van szükségük.

A tizenkettedik felülvizsgálati szakasz, a dániai helyzet vizsgálata során a következőkre jutottak. Egy új, 1989. december 20-án hatályba lépett törvény szabad kezet ad a magán közvetítő irodáknak, és lehetővé teszi a munkaügyi miniszter számára, hogy rendeleteket bocsásson ki arról, hogy a munkaadóknak fizetniük kell bizonyos, meghatározott szolgáltatásokért, melyeket az állami munkaügyi szolgálattól vesznek igénybe. A Bizottság ekkor összefoglalta esetjogát e rendelkezés kapcsán. Kimondta, hogy

„az ingyenes munkaügyi szolgáltatások elve minden munkaadóra és munkavállalóra egyaránt vonatkozik. A profitorientált közvetítő szolgáltatások létezése csakis akkor elfogadható, ha mellette ingyenes szolgáltatás is működik minden szektorban, illetve, hogy bizonyos, kiemelt felelősséggel járó állásokhoz a megfelelő személy megtalálása érdekében indokolt, hogy fejvadász tevékenység és átfogó értékelés formájában megjelenő konkrét szolgáltatásokért a munkaadó díjat fizessen, de kizárólag bizonyos, pontosan meghatározott korlátozásokkal”.[19] (Konklúziók XII-1, 62 o.).

Számos állam alkalmanként megváltoztatja közvetítői szolgáltatásainak szerkezetét, s ennek során lehetőséget ad magán közvetítő irodáknak. Minden ilyen esetben a Bizottság azt a kérdést teszi fel, hogy az ingyenes állami szolgáltatások továbbra is az összes szektor minden munkavállalója számára rendelkezésre állnak-e. (Ld.: ezen utolsó eset kapcsán: Konklúziók XIII-1, 62-65 o., az olasz, görög és svéd esetben és Konklúziók XIII-3, 79. o.; – Ausztria és Dánia –, 83. és 84. o. (Olaszország), 86. és 87. o. (Norvégia és Spanyolország), 88. o. (Svédország), 239 o. – Finnország – és 240-242 o.: Portugália és Törökország).

A Bizottság rendszeresen arra kéri a Szerződő Feleket, akik ezt a bekezdést elfogadták, hogy nyújtsanak számára statisztikai adatokat a jelentkezők koráról és neméről, illetve azokról, akik számára sikerült állást találni. Ragaszkodik ahhoz is, hogy tájékoztassák, vajon a munkaadók és munkavállalók képviselői részt vesznek-e a közvetítő szolgáltatások működtetésében és ellenőrzésében. Ezen utóbbi állásponttal kapcsolatban lásd (Konklúziók XII-1 66-67. o.) az Egyesült Királyság esetét, ahol a Bizottság, úgy döntött, hogy az egykor az állami munkaügyi szolgáltatások részét képező Szakmai és Vezetői Fejvadász Ügynökség privatizálása önmagában nem ellentétes a Karta rendelkezéseivel, addig, amíg lehetőség van ingyenes szolgáltatások igénybevételére is magas szinten szakosodott és vezető beosztású munkaerő felvétele érdekében. Egyidejűleg megállapította, hogy a munkavállalókat – úgy tűnik –, nem kérték fel, hogy vegyenek részt a munkaügyi szolgáltatások működtetésében és ellenőrzésében. Ezért tájékoztatást kért e részvétellel kapcsolatban; lásd Konklúziók XIII-3, 87 o. (Spanyolország), 89. o. (Egyesült Királyság), 239. o. (Finnország), 242. o. (Törökország) és a Konklúziókhoz tartozó XIII-3, 20. o. (Luxemburg).

A Szerződő Felek munkaerő-piaci helyzete, illetve a fejvadász szolgáltatások terén bekövetkezett vagy jelenleg végbemenő változások arra késztették a Bizottságot, hogy határozottabban felügyelje az ingyenes munkaügyi szolgáltatások hatékonyságát. Mindig is nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy e szolgáltatások megfelelően működjenek, és e céllal mindent igyekezett megtenni annak biztosítására, hogy ezek területének teljes egészén elérhetők legyenek. A XII. Konklúzióban „ a Bizottság minden államot arra kért, hogy vázolja fel országa egész területén a munkaügyi szolgáltatások földrajzi megoszlását, különös tekintettel közvetítő irodáira, és nevezze meg, milyen intézkedés történik annak érdekében, hogy e szolgáltatásokhoz megfelelő körülmények között lehessen hozzáférni minden érdeklődő számára. Ezt a Bizottság a Karta 1. cikke által garantált jogok hathatós alkalmazása szempontjából elengedhetetlen körülménynek tartja” (Konklúziók XII-1, 19. o. és XII-2, 18. o.; lásd még legújabban Konklúziók XIII-3, 82. o. (Görögország), 86. o. (Holland Antillák), 239. o. (Finnország) és 240. o. (Portugália].

Egy, a közvetítőirodák hatékonyságát mutató alapvető szám az általuk elért közvetítési ráta. Emiatt a Bizottság azt a kérdést teszi fel a Szerződő Feleknek, hány álláspályázat van feljegyezve náluk, avagy mennyi a pályázók száma, és hány üresedést töltöttek be. Ahol magán közvetítő irodák léteznek, a Bizottság e szervezetek esetében teszi fel ugyanazokat a kérdéseket. Ám azt is szeretné megtudni, hogy a munkaadóknak kötelességük-e az állami közvetítő irodákat tájékoztatni üresedéseikről, és, ha nem, úgy milyen módon szereznek tudomást ezek a szolgáltatók a megüresedésekről. Továbbá: milyen arányú közvetítési ráta jellemzi az állami szolgálatot, milyen egyéb szervezetek léteznek közvetítés céljára, illetve ezek egyenként milyen közvetítői rátával dolgoznak. (A részletekről lásd: Konklúziók XIII-1, o. 58-66. o., 221. és 222. o., Konklúziók XIII-2, 235-238. o., Konklúziók XIII-3, 78-89. o. és 238-242. o. és a Konklúziók XIII-3, 19. és 20. oldalakhoz tartozó Kiegészítést.)

Megfelelés-értékelés