„…az embert magát tekinti a gazdálkodás céljának…”

A fogyatékosság jelensége a közgazdaságtanban

Könczei György[1] és Zsolnai László[2]

„A szavak nem véletlenül kerülnek egymás mellé.”

(Sütő András)

1. Bevezetés

Ennek a Gordosné Szabó Anna munkássága előtt tisztelgő kötetnek[3] feladata a hatás megmutatása. A hatásé, amelyet a gyógypedagógia a társtudományokra, esetünkben az ökonómiára gyakorolt. A tárgyilagos megközelítésnek rögzítenie kell, hogy ilyen közvetlen hatást egyáltalán nem sikerült felmutatnunk. Egyrészt abból az egyébként érthető okból nem, mert a modern közgazdaságtan művelői – annak közel negyed évezredes szellemtörténete során – lényegében nem vettek tudomást a másik tudományterületről. De miért is vettek volna?

Másrészt pedig amiatt, hogy a fogyatékossággal élő emberek létszámának határozott megnövekedésén túl, a társadalmi döntéshozatalra gyakorolt hatásuk számottevő felerősödése mellett a közgazdaságtanon belül új paradigma – az alternatív ökonómia – kihordása is szükséges volt ahhoz, hogy valójában éppen ugyanazt, ami a gyógypedagógiának tárgya, azt az ökonómia is tárgyává tegye.

Par excellence gyógypedagógiai irányból induló kísérletről, egyetlenegyről, azért be lehet számolni: Tóth Zoltán 1933-ban kísérletet tett a gazdasági gyógypedagógia rendszerének kimunkálására. Ezt akkor – értelemszerűen – a hagyományos közgazdaságtan (lásd később) keretein belül tette, jelezve egyebek mellett, hogy „a csökkentértékűek fenntartására fordított anyagi áldozat fokozatosan csökken” (Tóth 1933, 249), s egyidejűleg elképesztő tisztánlátással megkülönböztetve a munkaképesség csökkenése mellett a munkakészség csökkenésének fogalmát is (uo., 250). Más kísérletek is voltak az 1980-as évek közepétől, ezek azonban a fogyatékosságügy felől indultak (Könczei 1987a; 1987b).

Az említett próbálkozások azonban nem váltottak ki továbbiakat. Egyedül, tehát számottevő visszhang nélkül maradtak. Ennek következtében a közgazdaságtan szemszögéből nézve, az általunk vállalt feladat – lényegét tekintve – nem tűnt megoldhatónak. Így nekünk is más utat kellett járnunk. Igyekeztünk is bejárni: megmutatva a közgazdaságtan fogyatékosságfogalmát, a közgazdaságtanon belüli új paradigma kiformálódását és az ennek következtében kialakuló új helyzetet. Mindezen túl értelmesnek tűnt mindkét tudományterületnek fölébe emelkedni és megfelelő, legkisebb közös többszöröst keresve értékelhető következtetések levonására kísérletet tenni. Ezt az emberkép-rekonstrukció eszközével végeztük el.

2. A közgazdaságtan belső feszültségei

2.1 A gazdaságtan erényei és gyengeségei

Szaktudományunkat gyakorta mint a legrégibb művészetet és a legújabb foglalkozást határozzák meg. Máskor pedig mint a társadalomtudományok királynőjéről beszélnek róla. Azonban állítható – s elemzésünk döntő részben éppen erről tesz tanúbizonyságot –, hogy ez a királynő gonosz vagy legalábbis nemtörődöm. Mindaddig ugyanis, ameddig a saját birodalmában, az ökonómiában már kezelhetetlen, annak fennmaradására veszélyes problémák nem merültek fel, azaz mindaddig, amíg az új paradigmát képviselő trónkövetelő: az alternatív közgazdaságtan meg nem jelent, addig egyáltalán nem kívánt tudomást venni a birodalmában jelen lévő fogyatékos polgárokról.

A közgazdaságtan fogalmai között központi szerepet tölt be a piac, amelyen a gazdaság által megtermelt áruk, létrehozott szolgáltatások a kereslet és a kínálat aktuálisan kialakult viszonyai alapján gazdát cserélnek egymással. Ironikusan, ám voltaképpen helyesen állapítja meg a közgazdasági Nobel-díjas Paul Anthony Samuelson 1976-ban, hogy akár egy papagájt is meg lehet tanítani arra, hogy mi a közgazdaságtan, csupán azt a két szót kell jó alaposan az agyába vésni, hogy kereslet és kínálat.

A hagyományos közgazdaságtan megközelítésében a gazdálkodás célja az egyre több és magasabb színvonalú jószágnak, javaknak az előállítása – vállalati, tehát mikroökonómiai szinten, illetőleg országosan, tehát makroökonómiai szinten – ami egyszerűen szólva nem más, mint gazdasági növekedés. Ennek érdekében a szűkösen rendelkezésre álló, az összes cél valóra váltásához elégtelen eszközök között optimalizálást követve, az alternatívák közötti választást tekintve racionálisan választ a saját hasznát maximalizálni kívánó gazdálkodó egyén.

Az ökonómia levezett, méghozzá a metaökonómiából levezetett tudomány. Az ökonómián túli, azaz metaökonómiai választások határozzák meg, hogy mi az ökonómia tárgya, mi a közgazdasági megismerés természete, és mely értéket kell követnie az ökonómiának (Schumacher 1973, 38; 42).

Miközben a gyógypedagógia és a közgazdaságtan tárgyában első tekintetre végképp semmi közös nincsen, az emberi gazdálkodás világának és a fogyatékossággal élő gyermek, felnőtt diagnosztikájának és terápiájának, s az ezek mögött álló, felhalmozott, rendszerezett multidiszciplináris tudásanyagnak létezik közös halmaza. A közös halmaz megtalálására az a tény nyújt lehetőséget, hogy tudomány-rendszertanilag itt a látszat ellenére sincsenek élesen elkülönítő határok. Bizonyos szaktudományok úgy érnek egymásba, amiképpen a személyiség egyes alkotóelemei: összeérnek, és egymást – legalább részben – átfedik. Ha tehát először a gyógypedagógiát tekintjük, szembetűnik, hogy az egy nagyobb, szélesebb területet lefedő másik, úgyszintén interdiszciplináris tudományszaknak, a széles értelemben vett, úgynevezett fogyatékosságügynek (disability issues), vagy a fogyatékosságügyi tanulmányoknak (disability studies) integráns része.

A hagyományos és az alternatív ökonómia is, de facto az összes gazdasági problémát kezelni törekszik, ám gyökeresen más paradigma keretein belül: egészen más szemléletben és teljesen eltérő eszközkészlettel. Egy példával élve: a gazdálkodás világában jelen vannak a fogyatékossággal élő emberek, akik gazdálkodnak, pénzt költenek, gazdasági döntéseket hoznak, akikre pénzt költenek, akik számára ökonómiai relevanciával bíró szolgáltatásokat működtetnek, akik – másokkal együtt – alanyai a jóléti rendszernek. Ez a hagyományos közgazdaságtani megközelítés. Mindezzel a közgazdaságtan fogyatékosságügyi részterülete, a fogyatékosságügyi közgazdaságtan (disability economics) foglalkozik. A fogyatékosságügyi közgazdaságtannak is megvan a relatíve jól kidolgozott hagyományos és kevéssé kimunkált alternatív vonulata.

A „fölébük emelkedés” első eredménye a két eltérő típusú vizsgálódás közös pontja, tehát a fogyatékossággal élő ember. Ez a tény ad alapot az emberképek rekonstrukciójának és összehasonlításának, amit a fejezet második felében végzünk el.

2.2 A hagyományos közgazdaságtan

Hagyományos közgazdaságtanon azt a neoklasszikus közgazdasági paradigmát értjük, amit a standard nyugati kézikönyvek tartalmaznak (McConnel 1984; Samuelson 1976; Samuelson és Nordhaus 1987–1988).

2.2.1 A hagyományos közgazdaságtan értékválasztásai

A hagyományos közgazdaságtan tárgyát a társadalom monetizált tevékenységei adják. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos közgazdaságtan az áruk világával foglakozik, s csak azokat a tevékenységeket tekinti gazdaságiaknak, amelyek pénz közvetítésével bonyolódnak. Hazel Henderson (1986, 34) élesen világított rá a kizárólag monetizált tevékenységekre koncentráló hagyományos közgazdaságtan torz voltára. A monetizált tevékenységek ugyanis csupán a mázat alkotják a gazdaság teljes tortáján. A háztartások és közösségek egymást segítő, pénz nélkül folyó társadalmi gazdasága és a természet teljes rendszere alkotják a torta egymásra épülő s egyre nagyobb lapjait.

A monetizáltságra való koncentrálás tarthatatlansága nyomban világossá válik, mihelyt tekintetbe vesszük azt a jól ismert rendszerelméleti tételt, miszerint ha egy rendszer valamely részére, töredékére figyelünk csupán, és azt próbáljuk meg optimalizálni, akkor megoldásaink kifejezetten rosszak, sőt károsak lesznek az egész rendszerre nézve. A hagyományos közgazdaságtan tehát a pars pro toto hibájába esik, mivel az egész helyett annak csak egy részét kívánja vizsgálni. Ezt a módszertani hibát az összetétel hamisságaként is leírták (Samuelson 1976, 73–74).

A hagyományos közgazdaságtan alapvető értékválasztása a materiális fogyasztás növelése. A hagyományos közgazdaságtan képviselői ugyanis úgy tartják, hogy a gazdaság végcélja, létértelme az emberek korlátlan anyagi szükségleteinek mind teljesebb kielégítése. Erich Fromm (1976), a humanista filozófus és pszichiáter viszont több művében is megmutatta, hogy az anyagi vágyak korlátlan kielégítése visszaüt magára az emberre. A radikális hedonizmus – állítja Fromm – egyáltalán nem vezet boldogsághoz, igazi emberi jól-léthez. Épp ellenkezőleg, mint azt számos pszichiátriai tény is bizonyítja, szeretettelenséghez, dologfüggőséghez, depresszióhoz vezet.

Fritz Schumacher (1973) pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az emberek fogyasztási hedonizmusa kibékíthetetlen ellentmondásban áll a természet létrendjével is. A természeti rendszerek erőforrási ugyanis végesek éppúgy, mint toleranciaképességük. Az emberek anyagi vágyai viszont korlátlanok. Az egyre egyetemesebbé váló materiális fogyasztás elviselhetetlen terheket ró a természetre mind az input, mind pedig az output oldalán.

Az említett érvekből következik, hogy az anyagi fogyasztás növelése – mint értékválasztás – rendkívül problematikus, mert veszélyes implikációkat hordoz mind pszichológiai, mind pedig ökológiai szempontból.

2.2.2 Metodológiai problémák

Módszertana szerint a hagyományos közgazdaságtan alapvetően pozitivista. Egy neves kézikönyvben a következőket olvashatjuk a közgazdaságtan módszertanáról: „A gazdaság bármely problémájának vagy területének a tanulmányozásához először a releváns tényeket kell összegyűjteni. Azután ezeket a tényeket – megfelelően elrendezve és értelmezve – általánosítjuk. Az így nyert tapasztalati általánosítások aztán nem csak abban hasznosak, hogy megmagyarázzuk a gazdasági viselkedést, hanem abban is, hogy előre jelezzük és szabályozzuk azt” (McConnel 1984, 3).

De vajon mi a baj a pozitivista metodológiával a közgazdaságtanban? Az úgynevezett gazdasági tények sohasem objektív, pártatlan megfigyelések vagy mérések eredményei, hanem a gazdasági valóság értékterhelt percepciói. Ez azért van így, mert a közgazdaságtani vizsgálódásokban használt fogalmak és módszerek nem értéksemlegesek, hanem szükségképpen értékfüggők. Bármely ökonómiai fogalom vagy módszer értékfüggősége megmutatkozik, mihelyt más, alternatív fogalom-meghatározásokat és módszereket is figyelembe veszünk.

A közgazdaságtanban nyerhető tapasztalati általánosítások sohasem lehetnek átfogó törvények (covering laws), hanem csak kontexusfüggő szabályosságok. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság világában csak olyan szabályosságok tárhatók fel, amelyek társadalmi viszonyok és intézményi adottságok által feltételezettek (Zsolnai 1981). A gazdasági jelenségek előrejelzése szintén problematikus, mivel a gazdasági élet inherens sajátossága a bizonytalanság. Brian Arthur (1984) kimutatta például, hogy – növekvő skálahozadék esetén – egy iparág vagy technológia jövőbeli fejlődése nagymértékben megjósolhatatlan, mert történelmileg jelentéktelen, kis eseményeken múlik. A választás szabadsága is fontos szerepet játszik a gazdasági folyamatokban. A gazdasági szereplők erős saját érdekekkel és célokkal rendelkeznek, ami sok esetben ellehetetleníti vagy éppen az ellenkezőjére fordítja a kívülről jövő szabályozást.

A pozitivista metodológia azért nem termékeny a közgazdaságtanban, mert – mintegy newtoni módon – a gazdasági jelenségeket az élettelen természettudományi objektumok mintájára kezeli.

A hagyományos közgazdaságtan metaökonómiai alapjai tehát hibásnak, illetve problematikusnak bizonyultak. Nagyon is érthető, ha az egyik, kiutat kereső közgazdász rezignáltan így fogalmaz: „Nem mondhatjuk, hogy elméleti feladatainkat, amelyekkel embertársaink megbíztak minket mint közgazdászokat, akárcsak közelítőleg is jól látnánk el, sőt még az is kétséges, hogy helyesen láttunk-e neki teendőinknek” (Bródy 1983, 43).

2.2.3 A fogyatékosság problémája a hagyományos ökonómiában

Az eddigiekből adódik, hogy a fogyatékos embernek nincsen helye a hagyományos ökonómia világában, hiszen ott minden ember csak humán tőkeként szerepel. A fogyatékos ember humán tőkéje, azaz jövedelemtermelő képessége tipikusan alacsony vagy éppen minimális, ezért őt vagy szükségképpen értéktelen létezőknek tekinti a pénzorientált közgazdaságtan világa, vagy alacsony jövedelemtermelő-képességük hangsúlyozása mellett azért mégis sort kerít gazdasági szempontból tekintett bizonyos értékük felmutatására.

Az ebből a megközelítésből sarjadó gazdálkodói attitűdnek számos példája mutatható fel. Az egyik szerint a foglalkozási rehabilitáció nyeresége makroökonómiai szempontból az a megtermelt nemzeti jövedelem, amely részben a rehabilitált személy munkájából, részben ki nem fizetett, megtakarított rokkantsági nyugdíjából ered. A mikroökonómia nézőpontjából – a vállalat szintjén – elősegíti a gazdaságos működést, ha a fogyatékossággal élő vagy megváltozott munkaképességű dolgozók a számukra legmegfelelőbb munkahelyet, munkakört találják meg. Így gazdaságosan foglalkoztathatók.

Itt tehát a fogyatékos ember ugyanúgy „termelési tényezőként”, „erőforrásként” jelenik meg, akárcsak a többi ember vagy a föld, a gépek, a szén; ezekből a hagyományos közgazdaságtan bázisán ki kell szívni az erőt, amelynek forrásai.

2.3 Az alternatív közgazdaságtan

Az alternatív ökonómia feladatának tekinti, hogy az imént bemutatott szűk látókörű, egydimenziós megközelítéstől képes legyen eljutni egy tágasabb szemléletig, amely elismeri az embert mint önértékű létezőt. Voltaképpen a jelenkori ökológiai és humán világkrízisre adott válaszkísérlet. Azzal foglalkozik, hogy miként írhatók le a gazdaság valóságos problémái és miképp formálható át a mai, alapvetően antiökologikus és gazdálkodás ökologikus és humánus gazdasági gyakorlattá. (Zsolnai 1989).

Az alternatív közgazdaságtan szemben áll a hagyományos közgazdaságtannal, mivel gyökeresen más metaökonómiai alapokra épül. Azaz teljesen másként definiálja az ökonómia tárgyát, értékválasztásait és módszertanát. Tárgya a gazdálkodás teljes rendszere, amelyben a természeti ökoszisztémák, a gazdálkodó szervezetek és az emberek erős kölcsönhatásban állnak egymással. Az ökoszisztémák természeti erőforrásokat biztosítanak a szervezetek és az emberek számára. Az emberek mint személyek vesznek részt a gazdálkodó szervezetek munkájában. Végül a szervezetek koordinálják az emberek viselkedését és befolyásolják az ökoszisztémák működését.

2.3.1 Az alternatív közgazdaságtan értékválasztása

Az alternatív ökonómia alapvető értékválasztása az ökologizáció és a humanizáció kettőse. Az ökologizáció azt jelenti, hogy a gazdálkodó szervezetek beágyazódnak abba a természeti környezetbe, amelyben tevékenykednek és hozzájárulnak az ökoszisztémák megőrzéséhez. A humanizáció értelme pedig az, hogy a szervezetek az embereket szolgálják, azaz segítik testi-lelki és szellemi fejlődésüket.

Az ökologizáció és a humanizáció szorosan összetartozó értékek. Az ökologizáció nem teljesülése veszélyezteti az emberek jól-létét, sőt létét is. A humanizáció fogyatékosságai pedig lehetetlenné teszik az ökoszisztémák megőrzését.

2.3.2 Új metodológia

Az alternatív közgazdaságtan konstruktív metodológiát követ. Egy kutatási programot akkor nevezhetünk konstruktívnak, ha új lehetőségek feltárására vállalkozik. Az új lehetőségek feltárása általában a fennálló praxis kritikájából indul ki. A status quo mindenkori haszonélvezői azonban magától értetődő természetességgel igyekszenek tagadni az új lehetőségeket, mondván: csak azok a dolgok lehetségesek, amelyek léteznek. Ezzel a Panglos doktoréra emlékeztető, lapos realizmussal szemben a konstruktív attitűd azon a hiten alapszik, hogy „képesek leszünk a tényleges világot egy olyan lehetséges világgá változtatni, amely a mostaninál jobbnak tűnik” (Jacob 1986, 130).

Összefoglalva: az alternatív közgazdaságtan a gazdálkodás teljes rendszerét veszi tekintetbe, és az ökologizáció-humanizáció értékválasztás szellemében új, lehetséges gazdálkodási minták és gazdaságszervezési formák feltárását kísérli meg. A hagyományos közgazdaságtan és az alternatív közgazdaságtan válaszai a felmerülő metaökonómiai problémákra tehát radikálisan különböznek egymástól (1. táblázat).

1. táblázat: Hagyományos közgazdaságtan versus alternatív közgazdaságtan

Metaökonómiai problémák	Hagyományos közgazdaságtan	Alternatív közgazdaságtan
Mi a közgazdaságtan tárgya?	a társadalom monetizált tevékenységei	a gazdálkodás teljes rendszere
Melyek a közgazdaságtan értékválasztásai?	az anyagi fogyasztás növelése	ökologizáció és humanizáció
Milyen a közgazdaságtan metodológiája?	pozitivista	konstruktív

Jól tudjuk a logikából, hogy hamisból következhet igaz, de csak véletlenül. A Lukács György által Hebbel Judit című drámája nyomán megfogalmazott kérdésre, miszerint „Lehetséges-e az igazsághoz keresztülhazudnunk magunkat?”, logikailag is releváns válasz ez: a gazdaság jelenlegi állapotát figyelembe véve egyértelműen jobb stratégiának tűnik igaz előfeltevésekből kiindulva kísérletet tenni rá, hogy eljussunk az igazsághoz.

2.3.3 A fogyatékosság az alternatív ökonómiában

Az alternatív ökonómia a gazdaság, a gazdálkodás szubsztantív szemléletére alapoz. A szubsztantív szemlélet az embert magát tekinti a gazdálkodás céljának, miközben a legkevésbé sem negligálja a természetet. Ezek tehát nem egyszerűen „termelési tényezők” vagy „erőforrások” a számára, amelyekből ki kellene szívni az erőt, amelynek forrásai. Éppen ellenkezőleg: mivel ezek önértékkel bírnak, nem ezeket mint javakat, hanem ezeknek a javát tekinti. Ha az alternatív ökonómiában a gazdaság értelme az ember megélhetésének a természettől és embertársaitól való függéséből származik, akkor ennél fogva nem tesz különbséget fogyatékos és nem fogyatékos ember között, így a fogyatékosság nem értelmeződik benne.

3. Kísérlet az emberképek rekonstrukciójára

3.1 Az emberkép rekonstrukciója mint módszertani feladat

Miután megállapítást nyert, hogy alternatív közgazdaságtan és a gyógypedagógia „legkisebb közös többszöröse” a fogyatékos ember, ettől fogva az válik érdekessé, hogy milyen emberképpel operál az egyik és a másik tudományterület. A tény, hogy az egyes társadalomtudományok, tudományszakok, illetőleg paradigmák valamiféle, többnyire rejtett előfeltevésekből összeálló emberképen alapulva vizsgálódnak, elemeznek, fogalmaznak meg következtetéseket, több évtizede jól ismert (Schumacher 1973; Zsolnai 1989; Andorka 1997). Előfeltevésünk az, hogy ha létezik emberkép, akkor az rekonstruálható is. Munkánkban – egyebek mellett – éppen ezt a két emberképet kívánjuk rekonstruálni, megvizsgálni és összehasonlítani. Két kikötéssel. Az első, hogy a gyógypedagógiai emberképet kizárólag a magyarországi gyógypedagógiai gondolkodás bázisán igyekszünk felmutatni, különös tekintettel az 1900-as évekre, akkor is, ha a hazai gyógypedagógiai gondolkodás értelemszerűen nem intakt: jócskán érik külső hatások is. A második rész, az alternatív közgazdaságtanra alapozódó, mindezt szélesebb, nemzetközi perspektívában értelmezi.

3.2 A gyógypedagógiai emberkép (fogyatékosember-kép) problémája

„A csökkentértékű egyének érdekeinek csakis ilyen egyetemes értékű elméleti és gyakorlati fejlődés felel meg.”

(Tóth Zoltán)

3.2.1 Előzetes

Metodológiai szempontból létezik egy nevezetes negatív szabály, melyet az emberkép-rekonstrukció során feltétlenül indokolt volna követnünk, nevezetesen annak elkerülése, hogy eredményeinket egy mindent átfogó, utólagosan a tárgyra szorított fejlődési sémába szorítsuk (Oppenheim 1982, 373–374). Követendő pozitív szabály lehetett volna egyidejűleg – Oppenheim gondolatával részben rokon módon – egy másik hermeneutikai összefüggésnek, a Sitz im Leben elvének, vagyis az „életbe ágyazás” szabályának követése (Kálmán és Könczei 2002, 30). Tekintettel azonban arra, hogy jelen megközelítésünk nem történeti, hanem kizárólag az emberkép esetenként változó tartalmának rekonstrukcióját szolgálja, eltekinthettünk a jelzett két – pozitív és negatív – módszertani szabály alkalmazásától.

Nem feladat itt sem az összes, sem az összes releváns szakirodalmi anyag áttanulmányozásának eredményét megmutatni. Elegendő az emberkép változásának markáns jelzése. Szigorú módszert követünk. A magyar gyógypedagógiai szakirodalomnak az egyértelműen, dokumentálhatóan külföldi hatásra bekövetkező emberkép-konstituáló mozzanatait beszűrődésnek értékeljük, és ahol csak lehetséges, eltekintünk tőlük. Mindeközben csak azon egyértelmű, tiszta kijelentéseket vehetjük számba, amelyek expressis verbis a fogyatékossággal élő emberről állítanak valamit, vagy azon jelzéseket, amelyek egyértelműen tették lehetővé, hogy belőlük a fogyatékosember-kép elemeire következtethessünk.

3.2.2 A magyar gyógypedagógia fogyatékosember-képének változó elemei

A gyógypedagógia emberképe kétségkívül előbb a gyógypedagógusok emberképe. Ezen emberkép rekonstrukciója valószínűleg akkor helyes, ha mindenekelőtt szellemtörténetileg adekvát formában értelmezett korszakokat választunk szét, majd ezeken belül meghatározzuk a domináns szellemi irányokat, és megtaláljuk az ezekhez kötődő – lehetőség szerint – emblematikus gyógypedagógiai gondolkodókat. A következő lépés lehet az emberkép rekonstrukciója, majd az emberkép változásainak megmutatása. Ehhez képest itt most – a jelzett, optimális úthoz viszonyítva – jelentősen egyszerűsített vizsgálódást folytatunk. Tisztában vagyunk vele, hogy a kép nem teljes, de ezt – korlátjainkkal számot vetve – nem is szándékoztunk elérni. Tekintve, hogy kísérletünk első kísérlet, elegendőnek tűnt leegyszerűsítő korszakolás mellett a fogyatékosember-kép fejlődésének néhány fontosabb mozzanatát rekonstruálni.

Az emberkép-rekonstrukciót számottevően nehezíti a gyógypedagógia mindenekelőtt a diagnosztikát és a terápiát célzó szaktudományos jellege, ami miatt az irodalom relatíve ritkán reflektál a fogyatékossággal élő emberre magára.

A XX. század első felének fejleményei

„Hülyének azt a szerencsétlent lehet nevezni…” – így le írja Közérdekű tudnivalók hülyékről, gyengeelméjűekről és gyengetehetségűekről címet viselő művében az egyik közérdekű tudnivalót az áldozópap – nota bene: nem gyógypedagógus! – Skultéty Lajos (1901, 7) a század első esztendejében.

Berinza János (1902, 5) elszorult szívvel gondol a „szellemi fogyatékosokra”, akik „szellemi sötétségben töltik sivár napjaikat”, s képezhetetlenek. Ám „a polyvában sok magot is” látva, bízik abban, hogy „a közművelődés szelleme lehat az ő alacsony fokon álló szellemi színvonalukhoz is” (uo., 6).[4]

Váradi Zsigmond 1902–1903-ban publikált cikksorozatában „szánandó teremtéseknek” nevezi a gyengetehetségű gyermekeket.

Éltes Mátyás (1905, 5) megállapítja, hogy „lelki működéseik nem önállóak”; a gyengetehetségűeknek „hiányos erkölcsi érzékük… önző hajlamaikkal szemben alulmarad”. Ugyanakkor jelzi erős képességüket a szeretetre (Éltes 1902, 8). Másik megfigyelése szerint „az imbecill… társadalomellenes” lény (Éltes 1905, 26).

Ranschburg Pál (1905) szakszerű, ám alapvetően okkeresést, diagnosztikát és gyógyítást célzó orvosi munkáiból sem tiszta fogyatékosember-képet, sem annak elemeit nem egyszerű kihüvelyezni. Szembetűnik mégis a különös impulzivitás és többletfigyelem, amellyel Ranschburg az erkölcsi gyengeelméjűséggel (moral insanity), vagyis az „extraszociális és antiszociális gyengeelméjűek” problémáival foglalkozik (Ranschburg 1908, 200–201). A korabeli tapasztalat talaján, a tőle megszokott plasztikussággal fogalmaz – Éltes Mátyással egyetértve – a gyengeelméjűek dolgában is, mondván: „…az igazi gyengeelméjűek alaptermészete az önzés, mely azonban nem zárja ki a jóindulatúságot, ragaszkodást, sőt a mások iránti részvétet sem” (uo., 199). A későbbi vizsgálódások által egyébként nem igazolt önzéshipotézis – úgy tűnik – igencsak fontos lehetett számára, mert az „ideges hajlamú (dispositio) és ideggyenge gyermek” dolgában is hangsúlyozásra érdemesnek vélte (uo., 164). Értelmi akadályozottsággal élő gyermekek kapcsán ugyanakkor merész hipotézist is megfogalmaz: „…azt hiszem, abban sem csalódom, ha… bizonyos ethikai defektusra, az igazságtól eltérésre való hajlamosságra is merek következtetni” (uo., 194).

Szondi Lipót leíró-szintetizáló vizsgálati eredményeinek az emberképhez jól kapcsolódó következtetése szigorú, tiszta és – az évszázad második felének egyes fejleményeit elővételezve – velejéig modern formában állítja elénk szemléletének központi vonását: amikor a „faj értelmi egészségnek rendeleti, törvényes, vagy intézményes úton történő biztosításáról van szó, gondoljon mindig az orvos, a törvényhozó, a pedagógus és a társadalom minden tagja arra, hogy a meghozandó rendelet, törvény, vagy intézmény

»emberre«

fog vonatkozni. […] az intézkedések inkább elméletileg tökéletlenek, de alkalmazhatóságukban: emberre szabottak legyenek” (Szondi 1925, 339; kiemelés az eredetiben). Azaz: ha a fogyatékossággal élő ember mindennapi életével kapcsolatban ilyen és éppen ilyen szabályozás szükséges, abból az emberképre visszakövetkeztetve, lényegét tekintve, egész és a többiekkel azonos jogú ember képe sejlik fel.

Herodek Károly az 1920-as évek végén egészen más szinten, de egyértelműen a Szondi kifeszítette emberkép-mérték szerint beszél: „A jó család a fogyatékos értelmű gyermekben is megtalálja az örömét”. Az iskolateremtő Tóth Zoltán megfogalmazásában a gyógypedagógus munkája „nem más, mint a csökkentértékű egyének gyógyító nevelésének tudománya” (id. Pataki 1958,). Az idézett megközelítés hű a kor szemléletéhez, de még erősen passzív. Az idézet korántsem pontos, mivel a kitűnő rendszerező-képességgel bíró, egységben látni képes Tóth, ahol csak módjában áll, különösen komoly figyelmet fordít rá, hogy aláhúzza: az értékcsökkenéssel párhuzamosan egyoldalú értékemelkedés is beáll (Tóth 1933, 107). Mindezt Szondi munkásságára és az abban rejlő „egész ember”-fölfogásra építi: „az összegyént kell vizsgálnunk” (uo., 111); koncepcióját legplasztikusabban a beszédfejlődés példáján mutatja be (uo., 124). Szondi éleslátását nemcsak ebben követi, hanem abban is, hogy a fogyatékossággal élő embert – ahelyett, hogy Robinsonként tekintené – társadalmi csoportot alkotóként is látja egyidejűleg, meghatározva ezzel a fogyatékosságügyi társadalompolitika mérföldköveit (uo., 211–236).

Tóth Zoltán, miként korának több jelentős gyógypedagógiai gondolkodója, előszeretettel használja a sajátos „gyógyító nevelés”, „gyógyítva nevelés” fogalmait. E szóhasználat nyilvánvalóan nem a fogyatékossággal élő emberekre vonatkozik, hanem sokkal inkább a szaktudomány önértelmezésének, tiszta öndefiniálásának problémáját feszegeti.[5] Jelentős szemléleti vívmánya továbbá, hogy a „csökkent értékű egyén” fogalmát jelentősen beszűkítve „képességeiben csökkent értékű egyénről” beszél (Tóth 1933, 27). Tiszta gondolkodását jelzi, hogy nem „fejlődésükben gátolt egyénekről”, hanem fejlődésükben gátolt hasznos értékekről (!) beszél (uo., 157).

A fasizmus idején s a vészkorszakban

annak ideológiájától a magyar gyógypedagógia nagyjában-egészében intakt maradt.

Mindez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna a fasizmussal szimpatizáló gyógypedagógusok. Ugyanakkor feltétlenül jelzésértékű egyfelől, hogy Tóth Zoltán már 1933-ban publikált könyvében[6], de folyóiratok hasábjain a későbbi években – így 1936-ban a Magyar Gyógypedagógiában és 1938-ban a Gyermekvédelemben – is szilárdan kiállt a fogyatékos emberek védelmében. Említésre méltó másfelől, hogy már ebben az időben is kitűnt Bárczi Gusztáv példaszerű helytállásával, emberi nagyságával (Sziklai 1993, 20; Lányiné 1993, 37–38).

Rendkívül jellemző, hogy Vértes O. József éppen 1940-ben a gyógypedagógia feladatát abban a rendkívül progresszív mozzanatban határozza meg, hogy a fogyatékossággal élő embernek a közösségből történő kizárását csökkentse, vagy törölje el: „…kisebb testi rendellenességek, beszédhibák, múló kimerülési állapotok, csekélyebbfokú rövidlátás, hallónémaság, élettani gyengetehetségűség… stb. a gyógyító nevelő, az orvos munkájával sikeresen kezelhetők, Gyakran a rendellenesség nem gyógyítható, ellenben az állapot (süketnémaság, vakság, süketnéma-vakság), amely az egyént a kultúrközösségből részben kizárja, kedvezően befolyásolható (Vértes 1940, 213). A fogyatékosember-kép alakulása szempontjából ez legfontosabb tette. Ám a Ranschburg-tanítvány Vértes ezen túl valamelyest Szondi-követőként is megjelenik, hiszen kiemeli, hogy a fogyatékosság „az egész személyiséget alakítja át” (uo., 8).

A századelőtől az 1940-es évek közepéig-végéig terjedő időszak emberképének elemeit két csoportba rendezve a következő eredményt kapjuk (2. táblázat):

2. táblázat: A fogyatékosember-kép egyes elemei I.

A jövőbeli emberképből kikopó jegyek	A jövőbeli emberképben megerősödő jegyek
A fogyatékossággal élő ember · szerencsétlen, · sajnálatot ébresztő, · sivár napokat élő, · szánandó, · önállótlan lelki működésű, · hiányos erkölcsi érzékű, · önző és · csökkentértékű, illetve később: · képességeiben csökkentértékű lény.	Akire igaz, hogy az „értékcsökkenés” mellett státusát értékemelkedés is jellemzi; aki fejleszthető, s akiben mindemellett · van jóindulat, · aki egész ember, · ám kirekesztett, · ami korlátozandó és korlátozható.

A „szocialistának” nevezett korszak egyes hatásai és a rendszerváltás ideje

A magyar gyógypedagógia emberképére kényszerű, ám mégsem domináns hatást gyakorolt a szovjetunióbeli úgynevezett speciálpedagógia vagy defektológia működése. E hatás rekonstrukciója lehetne – egyszer a jövőben – további szisztematikus elemző vizsgálódások tárgya is. Annál is inkább, mivel miközben a bármiféle szovjet hatás tagadásával kapcsolatos hipotézis is megfogalmazásra került a hazai szakirodalomban, a defektológiai megközelítés már a korábbi magyarországi szemléletre alapozódhatott.

Kiinduló további hipotézis megfogalmazásához itt elegendőnek tűnik Lovász Tibor egy 1970-es keltezésű tanulmányához fordulnunk. (Mindeközben helyes felfigyelnünk egy sajátos csúsztatásra: miközben Lovász a címben „értelmi fogyatékosokról” beszél, elmondja, hogy amit tesz, nem más, mint „tudományos igényű szinkrontolmácsolása”[7] Hanaanij Szamszonovics Zamszkij Az értelmi fogyatékos gyermekek című munkájának. Ma már nehéz eldönteni, hogy e kitűnő és magas szellemi régiókba vezető tudományos szinkrontolmácsolás eredménye a fogyatékos ember vagy a fogyatékos gyermek képe-e.)

A magyar gyógypedagógia emberképére gyakorolt „szovjet” hatás főbb elemei eszerint (Lovász 1970) a következők:

· Nota bene: a tudományág a defektológia (uo., 29);

· az egyes gyermekek zavarokban szenvednek (uo., 29);

· a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt a burzsoá jótékonykodók megalázták a fogyatékos gyermekeket, akik bizonytalanságban éltek az adományokból fenntartott vallási-aszketikus szellemű intézményekben (uo., 31);

· utóbb ezeket szerencsére államosították, ezáltal stabilizálták (uo., 31), így

· minden gyerek „az egész állam gyermekévé” vált (uo., 33);

· a korszellem folytán ugyan reális hatás nélkül maradt, de jelzésre föltétlenül érdemes, hogy még Lev Szemjonovics Vigotszkij részéről megfogalmazódott a törekvés hogy a speciális iskolák elzáró-elszigetelő rendszerének fenntartásáról más típusú működésre volna helyes áttérni (uo., 35);

· a Szovjetunióban felvetődött már a defektológiai megközelítéstől való elrugaszkodás igénye is, hiszen „az egészség pudjai és nem a betegség dekái” felé kell orientálódni (uo., 35);

· a kisegítő iskolákban a „gyenge minőségű tanerők” (uo., 36) dolgoztak.

Összefoglalva: mindez dominánsan a defektusoktól szenvedő, gyenge minőségű segéderőket érdemlő, az állam-atya fokozott paternalizmusára szoruló fogyatékos ember képét vetíti elénk.

A korban maradva, mégis továbblépve, Bárczi Gusztáv emberképénél érdemes az eddigieknél valamivel hosszasabban elidőznünk. Miközben ő is, mint a többiek, korának gyermeke, aközben több markáns ponton túlmutat a szovjet befolyás alatti időszak ideológiailag erősen determinált, statikus szemléletén. Bárczi gondolkodása egyrészt tehát megfelel a korabeli értékrendnek, hiszen – részben a szovjet és más külföldi szakirodalmi hatásra is – használja a defektusban szenvedők fogalmát (Bárczi 1959, 5). Másrészt – miként ezt korábban is tette – masszívan szembemegy a korszellemmel. A következőt jelzi: „…meg kell oldani a csökkentlátók, a nagyothallók, a dadogók, az epilepsziások, a bénák, a nyomorékok problémáit” (Bárczi 1958, 86).

Itt, e rövidke írásában is világosan előtör Bárczi lénye, gondolkodásának motorja, ami mindennapi életéből is egészen tisztán sejlik fel. Megjegyzendő, hogy 1959-es, nagy, „epikus” munkájából mindez számottevő nehézségek árán volna csak elővarázsolható. Ezt mondja tehát: meg kell oldani ezeknek az embereknek a problémáit! Jelentős mondat, számottevő adalék az emberképhez: emberekről beszél, akik létproblémáik miatt állnak a gyógypedagógiai látótér középpontjában. Tehát a gyógypedagógia, illetőleg a kutató gyógypedagógus teoretikus és a gyakorló gyógypedagógus praktikus feladata e problémák „megoldása”. Más szinten beszél ugyan, mint Szondi, szavaiból radikalizmus is árad, tartalmilag azonban nincs számottevő különbség a két megközelítés között.

Ugyanezt a szemléletet támasztja alá következő megfogalmazása is: „A gyógypedagógia általam megjelölt fogalmát azonban a »csökkentértékűségre« átváltoztatni sem »egyéni«, sem »társadalmi viszonylatban alkalmazva« nem szabad…, mert a szocialista humanizmus a süket emberben, a vak emberben, a fogyatékos értelmű emberben, a béna és nyomorék emberben nem a fogyatékosságát nézi, hanem az embert (Bárczi 1958, 86). Ezzel valóban sokat épít hozzá a fokozatosan formálódó-változó emberképhez, s ezzel jócskán meg is haladja Tóth Zoltán korának szemléletét. Bárczi Gusztávról szólva helyesnek tűnik, ha Lányiné Engelmayer Ágnes (1993, 37) intelmét figyelembe vesszük, aki felhívja a figyelmet arra, hogy a Bárczi „írásaiból kirajzolódó kép [mintha] halványabb lenne, mint a hitelességével ható ember maga”. Ugyanezt találtuk mi magunk is. Bárczinak az emberkép szempontjából határozottan fontos, bár valamelyest vitatható progresszivitású megfogalmazása (id. Lányiné 1993, 38) szerint tisztelnünk kell a súlyosan fogyatékos emberekben „a meg nem valósulhatott embert”.

Lányiné Engelmayer Ágnes már 1976-ban az egész ember és az egész személyiség megismerésének szükségességét hangsúlyozza.

Gordosné Szabó Anna kutatási eredményei is a komplex megközelítést, a pozitív szemléletet erősítik. 1979-ben így ír: „A biológiai szempontból abnormális gyermeket se illessük abnormális jelzővel, és fejlődésének kilátásaiban legyünk optimisták, tegyünk meg mindent fejlesztése céljából” (Gordosné 1981, 15).

Illyés Sándor az 1980-as évek közepén a nevelhetőség fogalmának bevezetésével árnyalja tovább a hazai gyógypedagógia fogyatékosember-képét (Illyés 1985).

Zászkaliczky Péter (1987) azt a mozzanatot hangsúlyozza, miszerint a fogyatékossággal élés egyik legalapvetőbb antropológiai sajátossága az, hogy az ember csak mások segítségével képes az emberi életre.

A XX. század kilencvenes éveinek elejére-közepére Magyarországon is markánsan felvetődik az integráció gondolata (Csányi 1996). Ez új, egyértelmű és tiszta mozzanatot hoz a változó emberképbe: a fogyatékos gyermek – illetőleg felnőtt – olyan lény, aki képes, alkalmas a társadalomba, lakóközösségbe, csoportba beilleszkedve integráltan élni. Miközben Csányi (1995, 5) az integrációt „oktatásszervezési lehetőségként” említi, a mögöttes tartalom alapján nyilvánvaló, hogy ez szerinte csak akkor valósítható meg, ha lehetséges, vagyis ha a fogyatékossággal élő gyermek, ember erre alkalmas.

Illyés Sándor (1993, 93–94) két fontos motívummal gazdagítja a gyógypedagógia fogyatékosember-képét. Az egyik a fogyatékossággal élő ember emberi elfogadásának maximája. A másik inkább prófécia: „Az iskola gyakorlati tudást és munkaképességet középpontba állító programja egyrészt kibővül és valamennyi életmegnyilvánuláshoz szükséges emberi tulajdonság fejlesztését is át fogja fogni, másrészt pedig módosulni fog a fogyatékosnál fejlesztendő emberi tulajdonságok fontossági rangsora. Az önfenntartáshoz szükséges képességek kialakítása mellett jobban előtérbe fog kerülni a fogyatékosok emberi kiteljesedéséhez szükséges tulajdonságok fejlesztése” (uo., 96).

Figyelmet érdemel, hogy Szondi, Bárczi és később mások egyértelmű jelzései ellenére még ekkor sem hullott ki a terminológiából az „a fogyatékos” szóhasználat. (A „fogyatékos ember” fogalma egyébként már 1987-ben megjelent konzekvens formában a gyógypedagógiai szakirodalom határvidékein. Azért van ennek múlhatatlan jelentősége, mert – bármit állítsunk is manifeszt módon – a fogalomhasználat az emberképnek bár látens, mégis tiszta tükre.

Illyés Sándor (1993, 94) meglátása szerint „a társadalom szemében a gyógypedagógus foglalkozás specifikuma nem szakmai természetű, hanem szakma előtti praeprofessionális [sic!] és emberi természetű. A gyógypedagógus az ember egyik antropológiai potenciáljából csinál foglalkozást. Ő maga, de a társadalom is tudja, hogy ezen antropológiai lehetőség nélkül nem létezne gyógypedagógia.” Értjük: antropológiai potenciálnak és preprofesszionálisnak tekinti a gyógypedagógia lehetőségi feltételét jelentő választást. Ez valóban logikus. Megfogalmazásával azonban a reális helyzetet talán valamelyest bonyolítja, hiszen nem másról, mint egy lehetséges beállítódásról, attitűdről, és az ennek bázisán működő értékválasztások együtteséről van itt szó.

Hatos Gyula (1993, 110) – igaz, egy német szerző nyomán[8] – új elemekkel gazdagítja az emberképet. Bevezeti és használja „a fogyatékossággal élő (ember)” fogalmát. A lépés jelentősége nem vitatható, még akkor sem, ha a gyógypedagógi